Kedves Lelkész és Presbiter Testvérek!
Bő egy hónap után hadd adjak röviden tájékoztatást állapotomról. Január
5-én megvolt a térdprotézis műtét az Uzsoki kórházban. Másnap már talpra
is állítottak, előbb kerettel, majd mankóval jártam. Néhány nap után a
terveknek megfelelően átkerültem az Országos Rehabilitációs Intézetbe,
ami igazán kiváló hely. (Cserháti volt itt sokáig a főigazgató, aki
püspökhelyettesünk, Szabó Iza férje.) Szépen gyógyult a sebem, nagyszerű
gyógytornászok kezében voltam. El tudjátok képzelni, hogy egy ilyen
sajátos közösség milyen különleges élményt jelent, kezdve a közös
étkezésektől (uzsonnát is adnak!) az esti vitákig, hogy a társalgó
tévéjén a" Mi kis falunk" vagy a "Keresztanyu" című sorozatot kívánja a
többség nézni. Többször úgymond szolgálatba kellett helyezni magam,
hiszen nyilván esemény volt, hogy egy lelkész, horribile dictu püspök a
betegtársuk. Első szobatársam egy nyugdíjas rendőr volt, akivel jókat
beszélgettünk. (Ő sem feltétlenül lazíthatott: a kórteremben egy olyan
fiatalembert váltottam, aki lábán nyomkövetővel érkezett egyenesen a
börtönből...) A szép intézeti kápolnában kéthetente van evangélikus
istentisztelet. A kórházi lelkigondozó, Kecskés Anita persze igencsak
meglepődött, amikor bemankóztam hozzá: ő hosszú éveken át volt a püspöki
hivatal irodavezetője.) Pétertől tudom, hogy más osztályokon több
evangélikus is van, de tilos volt az átjárás (Tilos az Á, a la
Micimackó), így nem látogathattam meg őket. Az érthető módon szigorú
szabályozás azt sem engedte meg, hogy látogatót fogadjunk: Katiék is
csak csomagot küldhettek hetente kétszer. Azokat fertőtlenítés után
kaptuk meg. Ilyenkor eluralkodott a kórtermekben a "Nyilas Misi pakkot
kapott" feeling.
A terv úgy szólt, hogy négy hét bentfekvés után mától ambuláns módon
járok be, és már vízitornára és egyéb kezelésekre is is járhatok. Ezt
húzta keresztül az élet: szobatársam (nem a rendőr, nem is a nyomkövetős
rab) szabadideje nagy részét prüszköléssel töltötte. Csütörtökön délben
tesztelték: pozitív lett. Persze haza kellett mennie. Mivel az én
tesztem negatív lett, először azt hittem, hogy urasan egedül leszek a
kórteremben. De mondták, hogy kontaktként nhány napig nem érintkezhetek
mással, vagyis kezelésekre és tornára sem járhatok. Így engem is
hazaküldtek, azzal a sokat sejtető tanáccsal, hogy azért csak figyeljem,
nincsenek-e tüneteim. Nos: péntek/szombatra lettek, és a vasárnapi
gyorsteszt ennek megfelelően pozitív lett. Most itthon vívok (mint
olykor más területen is) kétfrotnos harcot: egyrészt próbálok tornázni,
másrészt hogy kikecmeregjek az omikronból. Apró magánéleti epizódként
említem, hogy a covidot amolyan nem várt születésnapi ajándékként kaptam
- éppen úgy, mint egy évvel ezelőtt... Remélem, ezen azért gyorsabban
től leszek. Egyelőre torokfájás, tüsszögés a tünetek, tavaly sokkal
fáradékonyabb voltam.
A hatályos rendelkezések szerint ha pénteken (adná Isten) negatív a
tesztem, akkor hétfőtől járhatok ismét Budakeszire kezelésre.
Úgy vágtam bele ebbe a műtétben - amely jó ideje aktuális volt -, hogy
az időt igyekszem testi, szellemi és lelki erősödésre fordítani. Úgy
érzem, eddig sikerült. Köszönöm, ha imádkoztok értem, és persze minden
betegért, orvosért, ápolóért, gyógytornászért és takarítóért. Mostani
állapotomban a telefonbeszélgetés nem annyira javallott, de emailt és
sms-t olvasok. És persze a püspöki hivatal munkatársai (bár közöttük is
a covidban most érintett) is tudnak információval szolgálni. Orsi
ideális összeköt lehet most is.
Szeretettel gondolok a gyülekezet lelkészeire, munkatársaira és
presbitereire. Engedelmetekkel majd hírt adok magamról a továbbiakban
is. Nem mondtam le arról az eredeti tervemről, hogy február utolsó
vasárnapján már istentiszteleten szolgálok Budagyöngyén és a Várban. De
biztosat még nem merek mondani.
Mindenki nagyon vigyázzon magára és a környezetben élőkre. Legyen áldás
a gyülekezet életén!
Testvéri köszöntéssel:
Tamás