Fogság után

Köz­hely: „A tör­té­ne­lem az élet ta­ní­tó­mes­te­re.” Egy az egy­ben ugyan nem is­mét­li magát, ugyan­ak­kor lehet, pon­to­sab­ban fo­gal­maz­va, le­het­ne, kel­le­ne ta­nul­nunk be­lő­le. De saj­nos mi nehéz fejű, „rest szívű” ta­nít­vá­nyok va­gyunk, akik las­san ta­nu­lunk és gyor­san fe­lej­tünk. Pedig a mai pró­bás idők­ben okul­hat­nánk az előt­tünk jár­tak hi­té­ből és éle­té­ből, töb­bek kö­zött a Bib­lia úgy­ne­ve­zett tör­té­ne­ti köny­ve­i­ből is.

Szá­mom­ra pél­dá­ul Ne­hé­mi­ás köny­ve vált nap­ja­ink­ban kü­lö­nö­sen ak­tu­á­lis­sá. Olyan nehéz tör­té­nel­mi idő­sza­kot idéz föl, amely bi­zo­nyos te­kin­tet­ben ko­runk ki­hí­vá­sa­i­ra em­lé­kez­tet. Isten né­pé­nek fog­ság­ból sza­ba­dul­va kel­le­ne meg­ta­lál­nia ön­ma­gát, iden­ti­tá­sát és kül­de­té­sét. Újjá kell épí­te­nie Je­ru­zsá­lem romos fa­la­it, ka­pu­it és mind­azt, ami a sza­ba­dí­tó Is­ten­nel való élő kap­cso­lat­hoz nél­kü­löz­he­tet­len.

Lehet, hogy ki­csit eről­te­tett a pár­hu­zam, de úgy érzem, re­mé­lem, hogy sok te­kin­tet­ben mi is fog­ság utáni kor­szak (poszt­covid?) felé tar­tunk. Az utób­bi idő­ben több lel­kész­kol­lé­gám­tól is hal­lot­tam már az őszin­te val­lo­mást: „Újra kell épí­te­nünk a gyü­le­ke­ze­te­in­ket…” Ha nem is hur­col­tak el min­ket fog­ság­ba, de a ka­ran­tén, a maszk, a kö­te­le­ző tá­vol­ság­tar­tás bör­tö­né­ből való sza­ba­du­lá­sunk nem megy egyik nap­ról a má­sik­ra. Ha nem is rom­bol­ta le senki épü­le­te­ink fa­la­it, bi­zony a ko­ráb­ban jól mű­kö­dő, élő kö­zös­sé­ge­ink je­len­tős ré­szét oly­kor az ala­pok­tól kezd­ve kell új­ra­épí­te­nünk.

Ebben a krí­zis­hely­zet­ben sokat ta­nul­ha­tunk Ne­hé­mi­ás vál­ság­ke­ze­lé­si stra­té­gi­á­já­ból. Nála a ki­in­du­lá­si pont az Isten irán­ti mély hi­té­ből és népe irán­ti fe­le­lős sze­re­te­tét­ből fa­ka­dó őszin­te vágy, hogy se­gí­te­ni sze­ret­ne né­pé­nek el­esett ál­la­po­tán. Első lé­pés­ként ala­po­san kör­be­jár­ja Je­ru­zsá­le­met, hogy pon­to­san fel­mér­je a pusz­tí­tást. Tisz­tá­ban van azzal, hogy pre­cíz di­ag­nó­zis nél­kül nincs ha­té­kony te­rá­pia. Kevés a lel­ke­se­dés, a jó­aka­rat, ahogy Váci Mi­hály meg­fo­gal­maz­ta: „A jó­szán­dék kevés! / Több kell: – az ér­te­lem!” Pál­tól tud­juk, hogy Is­ten­től azt a Lel­ket kell kér­nünk, aki töb­bek kö­zött a jó­zan­ság lelke.

Egy­há­zunk­ban is szük­sé­ges, hogy ezzel a jó­zan­ság­gal ve­gyük szám­ba a ká­ro­kat. Ha­son­ló­an a jó gaz­dá­hoz, aki nem esik pá­nik­ba, ha ter­mé­sze­ti csa­pás sújt­ja a kert­jét, hanem hig­gad­tan fel­mé­ri, hogy mi tör­tént. Mi az, amit el­pusz­tí­tott, és mi az, amit meg­kí­mélt a fagy, a jég, a vihar? Mi az, amit újra kell plán­tál­ni, és mi az, ami még ment­he­tő? Kell, hogy le­gyen bá­tor­sá­gunk fel­is­mer­ni és ki­mon­da­ni, hogy bi­zo­nyos kö­zös­sé­gek, ko­ráb­ban talán még jól mű­kö­dő al­kal­mak nem éleszt­he­tők újra, mert egy­sze­rű­en nincs kinek, nincs kivel. A té­nyek ugyan­is ma­kacs dol­gok. A zord és ke­gyet­len va­ló­ság, hogy gyü­le­ke­ze­te­ink­ből is so­ka­kat vitt el a jár­vány­hoz (is) köt­he­tő halál az utol­só két esz­ten­dő­ben.

A leg­na­gyobb ha­zug­ság, amellyel ál­tat­juk ma­gun­kat, hogy majd ott foly­tat­juk, foly­tat­hat­juk, ahol 2019-ben ab­ba­hagy­tuk. De nin­csen régi ke­rék­vá­gás, és ez sok te­kin­tet­ben nem is baj! Le­gyünk őszin­ték: egy­faj­ta sze­lek­tív me­mó­ri­á­val gyak­ran ide­a­li­zál­juk a jár­vány előt­ti vi­lá­got. Hogy ak­ko­ri­ban mennyi­en vol­tunk, ho­gyan zen­gett az ének, mennyi­re vá­gya­koz­tunk az Is­ten­nel és egy­más­sal való kö­zös­ség­re. A va­ló­ság ennél sok­kal ár­nyal­tabb és ki­jó­za­ní­tóbb…

Szük­sé­günk van a ne­hé­mi­á­si józan fel­mé­rés­re, ter­ve­zés­re, új­ra­ter­ve­zés­re. Mind­eh­hez fon­tos, hogy meg­ta­lál­juk az el­kö­te­le­zett mun­ka­tár­sa­kat, hi­szen Ne­hé­mi­ás sem ma­gá­nyos har­cos, hanem ko­moly csa­pat­épí­tés­sel fo­gott hozzá az új­ra­kez­dés­hez. A gyü­le­ke­ze­tek új­ra­in­dí­tá­sa sem csu­pán a lel­kész egy­sze­mé­lyes fel­ada­ta, hanem a gyü­le­ke­ze­tek elöl­já­ró­i­nak közös fe­le­lős­sé­ge és kül­de­té­se. Ezzel a re­mény­ség­gel ké­szül­he­tünk az evan­gé­li­kus pres­bi­te­rek szep­tem­ber 24-i or­szá­gos ta­lál­ko­zó­já­ra (EPOT), amely a közös út­ke­re­sés és új­ra­in­du­lás, -in­dí­tás le­he­tő­sé­gét kí­nál­ja majd.

S végül, de nem utol­só­sor­ban ta­nul­juk meg Ne­hé­mi­ás­tól, hogy min­de­nek­előtt Isten új utat, jövőt építő igé­jén tá­jé­ko­zód­junk. Pél­dá­ul a pró­fé­tai bá­to­rí­tá­son (Jer 29,11): „Mert csak én tudom, mi a ter­vem ve­le­tek – így szól az Úr –: jó­lé­tet és nem rom­lást ter­ve­zek, és re­mény­tel­jes jövő az, ame­lyet nek­tek szá­nok.”

***

 A cikk ere­de­ti­leg az Evan­gé­li­kus Élet ma­ga­zin 2022. jú­ni­us 19–26–i, 87. év­fo­lyam 23–24. szá­má­ban je­lent meg.
Az Evan­gé­li­kus Élet ma­ga­zin kap­ha­tó a Lu­ther Kiadó köny­ves­bolt­já­ban (Bu­da­pest VIII., Üllői út 24.), az evan­gé­li­kus temp­lo­mok irat­ter­jesz­té­sé­ben, meg­ren­del­he­tő a kiado@​lutheran.​hu e-mail címen, vagy di­gi­tá­lis for­má­ban meg­vá­sá­rol­ha­tó, il­let­ve elő­fi­zet­he­tő a kiadó hon­lap­ján.

 

szeretettel és üdvözlettel, 

Péter Zoltán