Kedves Lelkész és Presbiter Testvérek!
Bő egy hónap után hadd adjak röviden tájékoztatást állapotomról. Január 5-én megvolt a térdprotézis műtét az Uzsoki kórházban. Másnap már talpra is állítottak, előbb kerettel, majd mankóval jártam. Néhány nap után a terveknek megfelelően átkerültem az Országos Rehabilitációs Intézetbe, ami igazán kiváló hely. (Cserháti volt itt sokáig a főigazgató, aki püspökhelyettesünk, Szabó Iza férje.) Szépen gyógyult a sebem, nagyszerű gyógytornászok kezében voltam. El tudjátok képzelni, hogy egy ilyen sajátos közösség milyen különleges élményt jelent, kezdve a közös étkezésektől (uzsonnát is adnak!) az esti vitákig, hogy a társalgó tévéjén a" Mi kis falunk" vagy a "Keresztanyu" című sorozatot kívánja a többség nézni. Többször úgymond szolgálatba kellett helyezni magam, hiszen nyilván esemény volt, hogy egy lelkész, horribile dictu püspök a betegtársuk. Első szobatársam egy nyugdíjas rendőr volt, akivel jókat beszélgettünk. (Ő sem feltétlenül lazíthatott: a kórteremben egy olyan fiatalembert váltottam, aki lábán nyomkövetővel érkezett egyenesen a börtönből...) A szép intézeti kápolnában kéthetente van evangélikus istentisztelet. A kórházi lelkigondozó, Kecskés Anita persze igencsak meglepődött, amikor bemankóztam hozzá: ő hosszú éveken át volt a püspöki hivatal irodavezetője.) Pétertől tudom, hogy más osztályokon több evangélikus is van, de tilos volt az átjárás (Tilos az Á, a la Micimackó), így nem látogathattam meg őket. Az érthető módon szigorú szabályozás azt sem engedte meg, hogy látogatót fogadjunk: Katiék is csak csomagot küldhettek hetente kétszer. Azokat fertőtlenítés után kaptuk meg. Ilyenkor eluralkodott a kórtermekben a "Nyilas Misi pakkot kapott" feeling.
A terv úgy szólt, hogy négy hét bentfekvés után mától ambuláns módon járok be, és már vízitornára és egyéb kezelésekre is is járhatok. Ezt húzta keresztül az élet: szobatársam (nem a rendőr, nem is a nyomkövetős rab) szabadideje nagy részét prüszköléssel töltötte. Csütörtökön délben tesztelték: pozitív lett. Persze haza kellett mennie. Mivel az én tesztem negatív lett, először azt hittem, hogy urasan egedül leszek a kórteremben. De mondták, hogy kontaktként nhány napig nem érintkezhetek mással, vagyis kezelésekre és tornára sem járhatok. Így engem is hazaküldtek, azzal a sokat sejtető tanáccsal, hogy azért csak figyeljem, nincsenek-e tüneteim. Nos: péntek/szombatra lettek, és a vasárnapi gyorsteszt ennek megfelelően pozitív lett. Most itthon vívok (mint olykor más területen is) kétfrotnos harcot: egyrészt próbálok tornázni, másrészt hogy kikecmeregjek az omikronból. Apró magánéleti epizódként említem, hogy a covidot amolyan nem várt születésnapi ajándékként kaptam - éppen úgy, mint egy évvel ezelőtt... Remélem, ezen azért gyorsabban től leszek. Egyelőre torokfájás, tüsszögés a tünetek, tavaly sokkal fáradékonyabb voltam.
A hatályos rendelkezések szerint ha pénteken (adná Isten) negatív a tesztem, akkor hétfőtől járhatok ismét Budakeszire kezelésre.
Úgy vágtam bele ebbe a műtétben - amely jó ideje aktuális volt -, hogy az időt igyekszem testi, szellemi és lelki erősödésre fordítani. Úgy érzem, eddig sikerült. Köszönöm, ha imádkoztok értem, és persze minden betegért, orvosért, ápolóért, gyógytornászért és takarítóért. Mostani állapotomban a telefonbeszélgetés nem annyira javallott, de emailt és sms-t olvasok. És persze a püspöki hivatal munkatársai (bár közöttük is a covidban most érintett) is tudnak információval szolgálni. Orsi ideális összeköt lehet most is.
Szeretettel gondolok a gyülekezet lelkészeire, munkatársaira és presbitereire. Engedelmetekkel majd hírt adok magamról a továbbiakban is. Nem mondtam le arról az eredeti tervemről, hogy február utolsó vasárnapján már istentiszteleten szolgálok Budagyöngyén és a Várban. De biztosat még nem merek mondani.
Mindenki nagyon vigyázzon magára és a környezetben élőkre. Legyen áldás a gyülekezet életén!
Testvéri köszöntéssel:
Tamás